testvérek

Sportoló testvérpárok – jó, ha rivalizálnak vagy nem?

A testvérek azok, akik néha egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást, ugyanakkor létezni sem tudnak egymás nélkül, tűzbe mennének a másikért. Jól is teszik, nem hiába mondják, hogy a barátok jönnek-mennek, de a testvérek mindig megmaradnak, még a testvérrivalizálás harcai mellett is. 

Ez nem új keletű, mindenki átéli, aki testvér mellett nőtt fel, akár idősebbként, akár fiatalabbként. Már kutatások is alátámasztják, hogy a testvérek, mivel rengeteg időt töltenek együtt, akarva-akaratlanul is alakítják egymás személyiségét.

Elég csak arra gondolni, hogy a kisebb testvérek mindig igyekeznek a nagyobbik nyomdokaiban lépkedni, a nagyobbak pedig olykor dühösek, egyúttal irigyek is az öcs vagy húg kiváltságaira. Persze, a szórás nagyon nagy, ahány testvér, annyi példa van az életben, nem mindegy, milyen a családi háttér, a szülői hozzáállás, a nevelési attitűd, éppen ezért azt is nehéz behatárolni, milyen hatással van egymásra két testvér, aki ugyanazt a sportot űzi.

Annyi biztos, hogy nem lehet meglepődni azon, ha a sportoló testvérek között intenzívebbé válik a rivalizálás. A sport eleve a versengésről szól, így a testvérek is fokozottabban figyelik egymás teljesítményét, és a sajátjukat is a másikéhoz viszonyítják. Kialakulhat egyfajta irigység is, de ugyanúgy örülhetnek is a másik sikereinek.

A Social Development című folyóiratban megjelent tanulmány rámutat arra is, hogy a korban közel álló testvérek akár tudatosan, akár nem, idővel elkezdenek különböző karakterjegyeket kialakítani, és különböző viselkedési formákat vesznek fel, hogy a családban megalapozzák a saját, egyéni személyiségüket. Ilyenkor könnyen előfordulhat, hogy gyökeresen más irányt vesznek, tehát ha az egyikük sportcsillag, a másik a tanulmányaiban jeleskedik inkább. Ez akkor is jellemző, ha az egyikük úgy érzi, nem tud megfelelni a sikeresebb, tehetségesebb testvér szintjének az adott sportban.

Forrás:
Kropkó Péter

Néhány szülő, mikor azt tapasztalja, hogy az egyik gyereke elfordul a sporttól, és más területet keres magának, gyakran ráerősít ezekre a különbségekre e szerint a cikk szerint. Akarva-akaratlanul is megcímkézi a gyerekeket, az egyiküket a család sportolójának, másikukat a család zsenijének titulálva, ami egyfelől jó, hiszen ösztönzi a gyerekeket a tanulásra, sportolásra, és a gyerek is végre úgy érzi, ő a legobb valamiben a családban. Ám egy tanulmány arra is rámutat, hogy ezzel elfogadtatjuk azt is, hogy nem lehetnek abban legalább olyan jók, amiben a másik, pedig ez korántsem igaz.

Figyelni kell arra is, hogy a túl nagy teljesítménykülönbség afféle figyelemfelkeltés lehet a gyerek részéről. Azaz, ha az egyébként jó teljesítményű gyerek hirtelen nagyon rossz eredményeket hoz sportolás közben, azzal a figyelmet szeretné magára vonni, aminek a hátterében a másk testvér sikeressége áll. Ilyenkor érdemes elbeszélgetni a gyerekkel a féltékenységről, motiválni őt, és biztosítani afelől, hogy nem esett ki a család kegyeiből.

Mit mond az élet?

Kropkó Péter, ötvenegyszeres IRONMAN négy sportrajongó csemetét nevel, akik hazai és nemzetközi versenyeken is remekül teljesítenek. Ő azt tapasztalja egyébként sportimádó gyerekein, hogy a közös sport, a közös élmények erősítik a gyerekek közti kapcsolatot, de megkerülhetetlen az összehasonlítgatás egymással, ami családon belül és a motiváció szempontjából nem mindig szerencsés. És hát, ugye, ott van az a fránya logisztika.

Négy sportoló gyerek nem járhat négy különböző elfoglaltságra, így a kisebbek – sajnos – automatikusan igazodtak az idősebbekhez, amikor időhiány és az iskola miatt a nagyobbaknak le kellett mondaniuk egy időtöltésről, és komoly döntést kellett meghozniuk.

„Az első időszakban Márti (14), majd Marci (10) kezdett a néptánc mellett úszni, így természetes volt, hogy a kisebbek is mind a kettőt űzték. Sajnos, ahogy nőtt az időbeli terhelés, az elvárások iskolában és a szabadidő tartalmas eltöltésében, dönteni kellett, hogy vagy néptánc, vagy úszás. Az összes előny és hátrány eléjük tárása után, igen korán nekik kellett meghozniuk a döntést, hogy melyiket folytatják tovább teljes odaadással” – meséli szívfájdalommal, hiszen emiatt a kettő kisebb gyerek, Ábel és Jázmin kényszerpályára kerültek, de hát nem olyan könnyű megoldani, hogy mindig mindenki négy külön helyen legyen. „Ábel személyisége lehet, hogy más hobbiban jobban kiteljesedne, viszont kellő motiválással – kicsi hízelgés, gumicukor – csodákat tudtunk elérni nála az elmúlt években, így ügyesen fejlődik. A minap éppen az első versenyén nyert kupát, hosszan állt a dobogón, hosszan az ég felé nyújtózott, kezében a feje fölött a kupájával. A második és a harmadik helyezett gyerek már a szüleinél volt, és a következő korosztály távjait ecsetelte a hangosbemondóban a szpíker. De Ábel csak állt ott stabilan, feldolgozva azt a hosszú utat, amit megtett a csúcsig” – mondja, rámutatva arra, hogy mennyire fontos támogatni őket, irányt mutatni, és biztosítani afelől, hogy szilárdan hiszünk bennük.

Forrás:
Kropkó Péter

Ugyanilyen fontos a stresszt is levenni a vállukról, hiszen egy hétéves gyerek még könnyen sírva fakadhat egy-egy verseny előtt, a stresszkezelés nem általános iskolai anyag, sok felnőtt sem birkózik meg vele könnyen. 

Fontos, hogy érezzék azt is, most kell bizonyítani, de tudják azt is, hogy nem kell túlizgulni egy versenyt, hogy van holnap is, sőt a sport a sport utáni életre (is) felkészít. Stratégiailag is láttatni kell velük a jövőt: a tanulást, biztosítani őket a család rendíthetetlen szeretetéről, bármi lesz is, és a holnapi fagyit is 'be kell lengetni' a kisebbeknek.